Tatár Csilla vagyok 30 éves és 26 évig egyáltalán nem tudtam főzni. És tény, hogy 26 évig ennek semmi szükségét nem is éreztem. 16 évesen elköltöztem otthonról, 18 évesen elkezdtem az egyetemet és elkezdtem dolgozni is, majd 24 évesen férjhez mentem. Háztartást vezettem, takarítottam, mostam, elmentem bevásárolni és szuper rántottát és melegszendvicseket készítettem. Mindemellett pedig pontosan tudtam, hogy honnan rendeljek ételet, ha gyorsan szeretnék valamit az asztalra tenni. Szeretem a férjemét és éppen ezért a hazaérkezése előtt, mindig az összes gertyát meggyújtottam, hogy amikor belép az ajtón azt érezze, megfogta az isten lábát. (a többit nem részletezem :)) És ennyi. A lakásunkban a sütő gyönyörűen csillogott, a főzőlapon egyetlen folt sem volt és az én életem választottja egyszer sem panaszkodott.

Aztán történt valami. Egy szombat délután egy nagyobb társasággal ültünk egy belvárosi kávéház teraszán, amikor is szóba kerültek különböző receptek. Diátás, paleo, vega a többire már nem is emlékszem. Ekkor az egyik lány elkezdte ecsetelni, hogy őnáluk bizony mindent a férfi csinál... piacra jár, vacsorát készít, megterít. Valahogy olyan szövegkörnyezetbe ágyazta a mondandóját, hogy teljesen azt az érzést keltette bennem, mintha ez lenne a világon a legmenőbb dolog. A modern nő ismérve, akinek ilyen talmi dolgok, mint a főzés és sütés, egyáltalán nem fontosak, hiszen az élet más területén olyannyira helyt áll, hogy ne tessék már azt gondolni, hogy még erre is van ideje. Isteni szerencse, hogy ugyanebben a társaságban ült egy egy kedves barátnőm, aki szakmáját tekintve a lélek doktora, gyönyörű nő két kisgyerekkel. Ő volt azt, aki feltette a mindent eldöntő kérdést: "Cicuka, akkor szerinted mégis miért olyan fontos ez a férfiaknak és a családnak? Vajon a jó isten miért rendezte úgy, hogy a táplálás már az élet legelején is az anyák és a nők privilégiuma legyen?" Csend lett. Én pedig eldöntöttem, hogy márpedig az én redszeremben mostantól bizony ciki lesz azzal büszkélkedni, hogy nő létemre, a konyhámnak inkább csak funkicója van, szerepe viszont igen kevés.

Innentől kezdve elkezdtem tanulni. Voltak nehézségek, mert a legtöbb szakácskönyv evidenciának veszi, hogy tudod, mi az a habarás, a dinsztelés vagy a csipetnyi só fogalma. Arról nem is beszélve, hogy igencsak nagy kudarcot tud okozni az, ha az ember lánya figyelmetlenül váljta át a dekát grammra és az élesztő százszorást teszi a tésztába. De mint az élet minden más területén itt is, ha van kellő motiváció, akkor az akadályok csak előre visznek. Az én férjem pedig tudta, hogyan kell motiválni. Imádott mindent, amit neki készítettem, az egyszerű sült húst, a rakottkrumplit, a tortákat, a leveseket, mindent. (Na jó a gigantikus nagyságra dagasztott kenyérlángosnál kimenőt kért.)

Kivárt, vagyis megvárta, hogy nekem is fontos legyen a konyha, ráadásul később bevallotta, hogy szerinte kifejezetten szexi, ha egy nő a konyhában is tud "viselkedni":) És ennél már csak egy dolog volt sokkal szexibb. Az amikor együtt fogtuk meg húsklopfolót. :) Elmentünk egy olyan főzőiskolába, ahol egy tematikus nap keretében, közösen megtanultunk különböző sztékeket és hozzávaló köreteket készíteni. Lépésről lépésre együtt...egy üveg bor, 10 másik lelekes pár és egy profi szakács társaságban. Isteni élmény volt és be kell valljam, hogy azért annak is megvan a maga varázsa, amikor egy férfi kavarja a fehérboros mártást.

Szóval lányok, szerintem a szelfik, a szettek és a kötelező bulifotók után igenis menő beszabadulni konyhába és saját kezünkkel elkészíteni - a barátoknak, a szerelmeknek- azt, amit adott esetben, később egy instafood és yummi hashtag kíséretében, ráengedünk a nagyvilágra.:) Tatár Csilla vagyok, 30 éves és szeretek főzni.

Csilla