Negyedszerre törlöm ki és kezdem újra, ezt a jegyzetet.. Törlés, újrakezdés, 2014. Utáltam, megtört, megerősített, újraindított, átformált, szétszedett, meggyötört, reményt adott. De nagyon várom már, hogy vége legyen... 

Sokszor, sokmindenről szerettem volna írni Nektek, de nem ment. Egyfelől azért, mert rutinos "bulvármunkásként" pontosan tudtam, hogy ezzel mi mindennek tenném ki magamat, másfelől pedig, amennyire csak tudtam próbáltam óvni, azt az életemet, amit nem talpig sminkben, szépen belvilágítva, a kamerák mögött éltem. De eljött a pillanat és én nem bírtam tovább. Amikor oda rúgnak, ahol a legjobban fáj, akkor egy idő után képtelen vagyok a földön maradni. Azért, mert gyötör az igazságtalanság és azért, mert nem tudok, nem tudomást venni a rosszindulatról...Tudom, sokan mondták és én is sokszor mondtam, hogy kommenteket nem olvasunk, hogy a rosszindulatú újságírói provokációnak nem dőlünk be, de amikor egészen a zsigereidig hatolnak a vélemények, és ott, egészen legbelül szakítanak szét, akkor beszélni kell. 

Egy válás evolúciója a bulvársajtó hasábjain több mint érdekes....érdekes, ha egy nő a szakítás után új párra talál, akkor -minimum- egy könnyűvérű cafka, ha egy férfi a válás után szerelembe esik, csupán felejteni akar. Ha egy nő beleszeret valakibe, akinek az előző kapcsolatából már van gyereke, akkor egy szemét családfeldúló, ha egy férfivel esik meg ugyanez, akkor egy aranyember, aki felvállalja más gyerekét. Ha egy nőnek 30 felett és egy válás után nincs gyereke, biztosan egy önző, karrierista dög, ha egy férfivel esik meg ugyanez, akkor csupán még élni akart. Mondhatjátok, hogy nem így van, de én ebben a pillanatban nagyon is ezt érzem.

Amit Ti reggelente az újságokban elolvastok, amit a barátaitok a falakon megosztanak, amit kommenteltek, az sokszor nekem egy egész napos küzdelem, idegeskedés, könyörgés, alkudozás, hogy ne jelenjen meg. Aztán persze megjelenik ...és a csúsztatások ellen, nincs fegyver. Ennek ellenére továbbra is tartom magamat ahhoz, hogy a magénéletem és szerelmem az enyém! Senkinek nincs joga ahhoz, hogy igényt tartson rá, vagy kereskedjen vele.

És talán éppen emiatt, az utóbbi időben, egyre többen tudták meg, hogy mi az, amit az elmúlt több, mint két évben magamban tartottam, és azt is egyre többen tudták, hogy mi az, amiről ez elmúlt 12 hónapban nem bírtam beszélni. Sokaknak ugyan kénytelen voltam én magam elmondani, remélvén azt, ha ismerik a teljes igazságot, akkor majd nem akarnak nekem fájdalmat okozni azzal, hogy az ellenkezőjét állítják, ország-világ előtt. Megtehettem volna, hogy leülök a gép elé és kiírom magamból, de kérdések nélkül nem ment....

Éppen ezért, lezárván ezt az évet, magam mögött hagyva  -de semmit nem felejtve- először és utoljára válaszoltam egy kollégám minden kérdésre. Abban biztos voltam, hogy életem egyik legnehezebb évéről, a támadásokról, a pletykákról és az elmúlt két és fél év küzdelméről, csak egy olyan emberrel tudok beszélni, akit jól ismerek. Vivien pedig ilyen. Így a munkahelyváltásról, a NAGYIRÓL, a gyerek utáni küzdelemről, a folyamatos támadásokról, és az egyik legfontosabb álom elvesztéséről, most először és utoljára szeretnék mesélni. Azért, hogy tiszta lappal indíthassam el a 2015-ös évet és hogy soha többé ne kelljen azért, magyarázkodnom, hogy miért nem vagyok még édesanya...

Szóval, engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: Tatár Csilla vagyok 31 éves. Imádok dolgozni, tervezgetni és küzdeni az álmaimért. Szenvedélyesen szeretem a szerelmet és nagyon szeretnék családot. Szeretnék egyszer újra férjehez menni, gyerekeket szülni és sikeresnek lenni. Nem megalkudni, hanem merni változtatni. Ha pedig ehhez, ezek után is feltétlenül elengedhetetlen, a karrierista némber jelző, ám legyen. Ez soha többé nem tör össze!

Csilla

U.i: Az interjút pedig Szalai Vivien készítette és a Story magazinban olvashatjátok.