Alig voltam 21 éves, amikor az első P3-as citológiai leletemet megkaptam. Emlékszem, hogy akkor az anyukámmal együtt ültünk a nőgyógyásznál, aki annyit mondott, hogy nem gond, majd az immunrendszerem megoldja, hisz még csak 21 éves vagyok. Na, ja 21 éves voltam és már akkor is hipochonder, anyukám pedig már akkor is túlaggódott mindent. Lényegében gőzöm nem volt róla, hogy mi az a "P3" és az anyukámnak sem. 1 évvel később már pontosan tudtuk, akkor amikor a műtőasztalon feküdtem. Tatár Csilla 22 év. Az immunrendszere nem oldotta meg.

Közel 53.000-en követitek a mindennapjaimat a közösségi oldalaimon, olvassátok a blogomat, követitek az életemet és kérdeztek. Igen, naponta kérdezitek, hogy ki a fodrászom, milyen krémet használok az arcomra, hogy hol vettem, azt a csinos kis kék szoknyámat, hogy milyen alapozót használok a stúdióban és hogy mennyit és hogyan edzek naponta. Ez a figyelem nagyon hízelgő és én minden nap figyelmeztetem magamat arra, hogy óriási felelősség is. Az elmúlt években így ennek megfelelően válaszoltam is, ahogy tudtam. És talán ennek a virtuális bizalomnak - és az elmúlt hónapok figyelmeztetéseinek - köszönhetően döntöttem úgy, hogy ez a blogbejegyzés most más lesz.

Az ilyesfajta őszinteség számomra kétélű fegyver, mert könnyen lehet, hogy az ide vetett soraimat, aztán néhány újságíró, más szövegkörnyezetbe helyezve, könnyed kis bulvárszösszenetté varázsolja, de ezúttal vállalom a kockázatot.

Szóval, 10 évvel ezelőtt fogalmam nem volt arról, hogy mi az a P3-as citológia. Emlékszem rá, hogy az eredmény hallatán rettenetesen szégyelltem magam, mert olyan érzésem volt, mintha valami gusztustalan fertőző kórsággal a testemben ülnék a rendelőben, ami bármikor megfertőzhet mást. A doki viszont megnyugtatott és elbagatellizálta a dolgot, azt mondta menjek vissza majd egy év múlva és akkor eldöntjük, mi legyen a következő lépés. 12 hónap után ismét jelentkeztem kontrollra, de már egy másik orvosnál. Akkoriban még „dr.google” nem volt olyan népszerű szereplője az életemnek, mint most, így továbbra sem tudtam, hogy ez az oly bagatellnek tűnő "P3",  mi a fenét is művel a testemmel. Mint később kiderült, nem sok jót. Egy év elteltével a leletemen ismét ott virított ugyanaz a szám és betű, illetve – mintha csak egy matematikai képlet lenne – mellé került még három másik szám. Tipizáltak ugyanis.

És a különbség nemcsak ennyi volt, ez az orvos ugyanis nem elküldött, hanem azonnal előjegyzett műtétre. Belőlem pedig ömlöttek a kérdések.. és egyáltalán nem érdekelt, hogy ezzel halálra idegesítem a velem szemben ülőt, az sem zavart, amikor finoman jelezte, hogy odakint még 10-en várnak és amúgy is 2 órás csúszásban van. Én addig kérdeztem, amíg meg nem nyugodtam.

Akkor most én rákos vagyok? (NEM!) És ez fertőző? És a műtét után minden rendben lesz? És ez kiújulhat? És lehet ettől még gyerekem? És ebből lehet nagyobb baj? Az összes olyan kérdést feltettem, ami ott akkor eszembe jutott. Ő pedig kénytelen volt válaszolni.

Rá pár napra következett az úgynevezett konizáció. 15 perces műtét volt, altatásban és egyáltalán nem fájt. ( ha a google-be beütitek elég részletesen kidobja mit is jelent ez az eljárás) Gyakorlatilag kivágták belőlem a kóros sejteket tartalmazó szövetet. Másnap már otthon voltam és innentől kezdve fél évente jártam kontrollra. Nekem óriási mázlim volt... egyrészt mert, még alig voltam 21, amikor az első nőgyógyászati szűrésmre az anyukám elcipelt és így időben kiderült a baj, másrészt pedig a sors kegyes volt hozzám és egy év eltelével sem változott az a bizonyos szám, a "P" betű mellett. Mert, amikor a kezedben tartod a leleted, rajta a "P4-s" citológiával, akkor már nagy a baj. Előtte még könnyebben orvosolható... És tényleg össz-vissz egy 15 perces műtétttel, egy kis odafigyeléssel, a védőoltással, mindez megelőzhető.

Aztán a kórház bezárt, az orvos elköltözött és innentől kezdve kész rémálom volt, mire megtaláltam (tavaly októberben!) én is azt a dokit, akit nem tudok halálra idegesíteni a kérdéseimmel és akkor is higgadtan válaszol, ha az ajtó előtt még 20-an ülnek este hatkor.

Most 31 éves vagyok és minden évben májusban a születésnapom hetén elmegyek rákszűrésre ( ezt a dátumot ugyanis tuti nem felejtem el) és két évvel ezelőtt beoltattam magam a HPV elleni védőoltással is. Most már ugyanis pontosan tudom, mit jelent a "P3". Azt hiszem, hogy ez a minimum, amit megtehetek. Mert ez az én felelősségem.

Mindenről pedig, Évi, Zsuzsi, és Zsófi miatt írtam nektek. Zsófi elveszített a harcát a méhnyakrákkal szemben, Évi óriási veszteségek és küzdelmek árán legyőzte azt, Zsuzsi pedig, óriási erővel még mindig küzd. Ő az áttétes mellrákkal. És hogy a mi a közös, az egyébként egyértelmű tények mellett ezekben a lányokban?

Egyrészt, hogy a betegségük (méhnyakrák és mellrák), megelőzhető, másrészt pedig, a blogjukat olvasván kiderül, hogy akkor, amikor kellett volna, nem volt mellettük egy jó nőgyógyász, aki komolyan vette volna a figyelmeztetéseket. Félrekezelte, nem törődöm módjára elhajtotta Őket a rendelőből. És persze az is lehet, hogy talán nem mentek el időben a szűrésekre. Mert, nem lehet mindenért az orvosokat hibáztatni, mert ez a Te felelősséged is, mert ez nem az Ő élete, nem az Ő méhe, nem az Ő családja, hanem a Tiéd!

Szóval, ha azt kérdezitek, hogy mit csinálok minden évben május 20. és 27-e között, akkor most elárulom. Elmegyek egy teljes nőgyógyászati szűrésre. A szülinapomra a nőgyógyászomtól kérek, egy HPV, egy rák és egy chlamydia szűrést, majd átslattyogok a másik szobába és mindezt kiegészítjük egy mellultrahanggal. Ez egész nem több, mint fél óra. Szóval, remélem, ha már hasonló az alapozónk, a frizuránk és megtaláltad már, azt a kis csini kék szoknyát is az üzletben, amit a múltkor viseltem, akkor a szülinapi programomat is követni fogod! Mert így, lekopogom, eddig minden rendben van.

Csilla

u.i: A lányok blogját itt találjátok: Szentesi Éva, Pete Zsófi,Prikrill Zsuzsi. Évát és Zsuzsit személyesen is volt szerencsém megismerni. Őszinteségük és harcos élniakarásuk, hihetelen erővel hatott rám... Zsófit pedig csak az írásain keresztül ismertem, de így látatlanul is nagyon drukkoltam neki... Remélem, hogy történeteik és az, hogy egy egész ország előtt vállalták az egyik legkeményebb testi és lelki csatájukat, olyan erővel hajt Titeket  a felelősségteljes élet felé, mint ahogyan ez az erő hajtotta Őket, a gyógyulás irányába!