Az előző otthonomat imádtam! Ott soha nem voltam éhes, bármikor ehettem és bármikor aludhattam. A tulaj isteni kajákat szolgált fel! Paradicsomos pizza, paradicsomos tészta, nutellás zsömle, halászlé, sajtos tészta. Csak, hogy a legfontosabbakat említsem, azok közül, amiket szabadon választott sorrendben követeltem meg magamak a hét több napján!

Aztán ott volt a dizájn! Az enteriőr pazar, a hőmérséklet pedig tökéletes volt, az a kis izé pedig szüntelenül és ütemesen dobogott az ágyam felett...mindig! Megnyugtatóan és hangosan kalimpált, de nem annyira, hogy ne halljam a kintieket, akik mindenféle időpontokat mondogattak, hogy majd mikor fogom őket meglátogatni. Volt is egy előjegyzésem, egy várt időpontom, amikorra már mindenki tűkön ült, hogy végre beköszönjek hozzájuk. De hát olyan marha jól éreztem magam otthon!  Pedig a főbérlőm (továbbiakban csak Anya) minden trükköt bevetett, hogy előcsalogasson: órák hosszat sétált a közeli parkban, (teszem hozzá ráfért, mert az a 20 kiló plussz, ami rajta volt a regnálásom idején, igencsak megkívánta azt a picike kis mozgást). A sétán túl, a liftet is hanyagolta, igyekezett inkább lépcsőn megközelíteni a különböző objektumokat. Aztán annak is fültanúja voltam, ahogy a számítógépe klaviatúráján szüntelenül kalimpált, tuti "előcsalogató praktikák után kutatva". Hát, csórikámnak nem jött össze! Az előjegyezett időpontom után én még mindig tök jól elvoltam otthon, annak ellenére, hogy a körülöttem lévő víz már kezdett kevés lenni.

Na, és ez volt az a pont, amikor a Doki, aki korábban csak folyton az ultrahangjával macerált, úgy döntött, hogy akkor itt az idő. Kitessékelnek. Az Anyukám pedig valami rejtélyes oknál fogva ragaszkodott a természetes szüléshez. Ahogy őt ismerem, valószínűleg ódzkodott a műtéttől és a vágástól, ráadásul 9 hónapon keresztül azt hangoztatta, hogy az ő fájdalomtűrő képessége messze híres e földön, nem fél semmitől, szóval, nem fog megfutamodni. Pláne akkor nem, ha orvosi indok nem hajtja az ellenkezője felé.

2015. november 19-et írtunk.

Apa, Anya, a Doki és Én egy kedves szőke hölgy társaságában nekivágtunk a nagy útnak. Ha jól emlékszem, úgy egy óra után Anya - aki ugye híresen jól tűri a megpróbáltatásokat - nem akarta elhinni, hogy ilyen fájdalom tényleg létezik a földön. Hál' istennek ebből én ekkor még semmit nem érzékeltem, továbbra is marha jól elvoltam odabent. Az első 4 órában Anyának ugyan nem jutott fájásszünet, de nem adta fel. Koncentrált, figyelte Apa légzését, próbálta utánozni azt, hátha ettől majd uralni tudja, azt a megmagyarázhatatlan, szűnni nem akaró, egybefüggő fájdalmat, amitől úgy érezte, hogy az egész teste folyamatosan görcsben van. De nem jött össze... Délután öt órakor aztán kapott valamit, amitől két fájás között, jutalmul jött kerek 1 percnyi szünet! Na, Anya ekkor azt érezte, hogy azért az egy percért érdemes élni. Ebben a 60 másodpercben Apával tudtak röhögni, csokit enni, vizet inni és rájöttek végre arra is, hogy hülyét kapnak attól a meditációs zenétől, amit korábban kifejezetten azért vittek be magukkal a szülőszobára, hogy meghitt és nyugodalmas legyen minden, amikor én érkezem. (ugye, ami a meditációs jógaórán még szerethető, az a szülőszobán eltöltött 5. óra után bizonyítottan idegtépő). Szóval zene ki és következő 3 óra, a "fájás- szünet-csoki- víz-fájás" tengelyen telt el. Aztán a 9. órában hirtelen megváltozott minden. A Doki és a helyes szőke nő, elkezdtek suttogni Anya felett, aki addigra már a világát alig tudta, de azt azért tisztán hallotta, hogy a szívverésem már nem annyira szapora. Aztán jött a mondat, amit tuti egy nő sem akar hallani a szülőágyán. "Milán tartalékai elfogytak." A szülőszoba 4 fős stábja hirtelen kétszeresére duzzadt. A Doki ekkor nagyon higgadtan és határozottan osztotta ki mindenkinek a feladatokat: Apa tartja Anya hátát, Anya oxigént kap, az ügyeletes doki Anya hasába térdel, Anya nyom úgy, ahogycsak bír, a Doki fogja a vákumot én pedig összeszedem minden erőmet. Ha már eddig eljutottam, nehogymár itt adjam fel!

A következő pillanatban már Apa arcát láttam, az övét először, ha jól emlékszem sírt és rátett Anya mellkasára, akin az a fura maszk még mindig ott virított. Ennek ellenére Ő már a következő pillanatban mindenkitől azt kérdezgette, hogy miért nem sír???? Miért nem sír???? Könyörgöm, 2 másodpercig voltam csendben, kb. ennyi kellett, hogy felfogjam, a költözés sikerült. A kulcsot Apa átvette, elvágta a zsinórt, amiről aztán kiderült, hogy olyan rövid volt, hogy szinte visszahúzott oda, ahonnan 9 órával ezelőtt elindultam, ezért akadtam el.

A nagy sírásnak aztán szerencsére, úgy 5 másodperc múlva kajálás lett a vége, még ott Anya mellkasán, így ismét béke lett.:)

Azóta pedig eltelt 9 hét, Anya lassan elteszi az összes csodacseppett, amiket a plüss állataim mellett gyűjtögetett, azért, hogy ne fájjon a pocakom. Hol Biogáia cseppekkel, hol Infacollal, hol Espumisannal próbálkozott, de véleményem szerint ezek csupán arra  voltak jók, hogy Őt megnyugtassák, hogy mindent megtett, azért hogy csillapítsa a fájdalmaimat, ugyanis mire végigpróbált mindent, a pocakfájásom magától is elmúlt. De azért értékelem az igyekezetét! Komolyan! Az anyatejjel, pedig köszönöm szépen nagyon elégedett vagyok, pont annyira, mint az előző otthonom kiszolgálásával, így kizárólag csak, azt eszem 4 óránként. Szóval, így 9 hetesen és 6 kilósan, azt tudom mondani Nektek, hogy tökre oké minden, de azért ezt néha próbálom titokban tartani, mert hát, Anya éjjel kettő és hajnali hat között is olyan éber tud lenni, hogy kár lenne őt aludni hagyni. (Azért, halkan megsúgom, hogy az utóbbi pár napban kezdek rájönni arra, hogy aludni tulajdonképpen szuper dolog, így elkezdtem begyakorolni azt, hogy milyen érzés 4-5 órát egyhuzamban, csendben, a saját ágyamban tölteni és durmolni.) 

Most mennem kell, mert megint éhes vagyok, a türelem szó pedig, nem szerepel a szótárámban, és ami azt illeti nem is tervezem, hogy felveszem a szójegyzékeim közé!:)

ui: Örök hálám a Dokinak, Timmerman Gábornak és a szőke hölgynek, Bihari Timi szülésznőnek! De a legnagyobb elismerés mégiscsak Apáé! És nemcsak a szülőszobán nyújtott teljesítményéért!:)

Milán&Csilla

Az első közös szelfink Anyával a nagy menet után 1 nappal!:)

/A blogban elhelyezett képek a szerző kizárólagos tulajdonát képezik, felhasználásuk engedélyköteles! A blogbejegyzésből idézni csak szó szerint és kizárólag engedéllyel, valamint forrásmegjelöléssel lehet. kriszti.hullai@tmc.org.hu/