Vannak olyan témák, amik rendre az orrom elé kerülnek. A szerkesztők adásba teszik őket, a barátnőim mesélnek róla, a facebook falamon és a különböző blogokon keresztül osztódnak, vagy csak egyszerűen elő-elő törnek bennem bizonyos élmények hatására. Ezeket az "élményeket", olyan mondatok, szavak hívják elő, amik valahogy az egész életemre hatással voltak.

A minap az egyik barátnőmmel ebédeltünk otthon. A két pici fia pedig mindeközben, igazoltan és kellőképpen influenzásan a nagyszoba szőnyegén fejtette meg a világot, két kard és egy gőzmozdony segítségével. A legidősebb és egyben a "leginfluenzamentesebb" kardtulajdonos pedig iskolában volt. Másodikos. Ezalatt a két év alatt, miután megtanult olvasni és írni, szépen megtanulta -megtanították neki- azt is, mi az amit nem tud. Így mi az ebédlőasztalnál -a falra kiragasztott absztrakt kis képei és az iskolai úszóversenyeket megörökítő családi fotók mellett- arról beszélgettünk, hogy mi az, ami Ricsikének nem megy és hogy mekkora kudarc is neki az iskola. Eltelt két év és ma már nem felesel, nincs önmegvalósítás. Betagozódott és elfogadta azt, hogy ő átlagos. És itt jöttek elő a régi matekórák emlékei.

Őszinte leszek, mondhatnám, hogy nem szerettem a reál tárgyakat, meghogy nehezen ment, de ez mind-mind elkenése lenne a valóságnak. A valóság pedig az, hogy gyűlöltem életemnek azon 45 perceit, amiket az algoritmusok és képletek világában kellett töltenem. Mindezt pedig úgy, hogy a családom minden egyes tagja matekzseni. Az én rendszeremben legalábbis mindenképp. (Innen is csókoltatom az én drága programozó-matematikus öcsikémet.:)) Hiába imádtam a történelmet vagy az irodalmat, hiába tudtam a verseket játszva megtanulni, a tanáraim erre mindig csak azt mondták: "Ugyanmár magolni mindenki tud! Erre mindenki képes!" És mi ennyiben is maradtunk. Az általános iskolában pedig egy percig nem éreztem magam különlegesnek... így leginkább a dac az a legmarkánsabb érzés, amit előtudok hívni magamból a 8/b-vel kapcsolatban.

És talán ez az én nagy szerencsém, hogy a géneknek, a szüleimnek, a jupiternek vagy jó ég tudja minek köszönhetően, ezt az irgalmatlan nagy DACOT a javamra tudtam fordítani. A CSAKAZÉRTIS volt a csatakiáltásom és elhitettem magammal, hogy márpedig én igenis és jó tudok lenni. Hosszú út volt és a mai napig rengetegszer megtörnek azok a mondatok, amiket 20 évvel ezelőtt magam mögött hagytam. Elég jó vagyok? Meg tudom csinálni? Menni fog ez nekem? És ha menni fog, akkor is szeretni fognak? És ha sikerül, akkor lehetek rá büszke?

Nehéz önismerti út ez...pláne úgy, hogy abban a pillanatban, ahogy elkezdenek működni a dolgok és egy kicsit is elkezdenél hinni magadban, megjelennek azok a barátok, főnökök, arctalan adatlapok, akik elkezdnek letörni és visszadugni a "merj kicsi lenni" csoportba. Én már nagyon régóta nem hagyom magam és higgyétek el, hogy működik, csak kellenek a barátok, a mentorok, akik akkor is örülnek, ha te is örülsz! Őket megtalálni pedig legalább olyan nehéz, mint megfejetni egy háromismeretlenes egyenletet.

Szóval hajrá Ricsi! (U.I: Tudod, nem baj, ha Te másképp látod vagy gondolod és az sem baj, ha te merőben másképp élted meg! Ettől még kedvelhetjük egymást!:) A blogomban pedig nagy igazságok soha nem lesznek, csakis az én érzéseim.)

Csilla